2016. január 9., szombat
2011. február 5., szombat
Részlet Édesanyám naplójából
Édesanyám gondolatai, aforizmái:
A szellem mozgásának iránya kiszámíthatatlan.
Idegen nyelvet nem tudni nem szégyen, de az anyanyelvet nem tudni gyalázat.
Józannak kell maradni és nem szabad túllépni a jó ízlés határait.
Aki magával törődik, nem a világgal, az jó viszonyban van önmagával.
Semmi sem állandó, minden csak keletkezik és haldoklik, mielőtt megszületne.
A lakat vonzza a tolvajt, aki betörést akar elkövetni, nem a nyitott ajtót keresi.
Ne színlelj védekezést, ha úgysem tudsz védekezni.
Az ostobaság és a kevélység mindig egymásra találnak.
A gyermek sok örömet és sok meglepetést ad, érzéseket, amelyek nélkül nem teljes az élet.
Az életben a teljes siker előfeltétele az ember belső egyensúlya.
Ne érjük be a jószándékkal és tervekkel, ezeket a legalkalmasabb módon tetteké kell váltanunk.
Az ember társadalmat alkot és alakít, másfelől a társadalom is alakítja őt.
Vannak ágak, amelyeket le kell metszeni, vannak kötelékek, amelyeket szét kell tépni.
Szerezd meg és őrizd meg a felnőtt ember teljes belső szabadságát.
Minden hosszabb úton többször állj meg, tekints hátra és vizsgáld a megtett utat.
A gyönyör a test boldogsága, az öröm a léleké.
Ha sokat álmodozol, elszakadsz a valóságtól.
Ha a munkád robot, az életed rabszolgaság.
2009. december 14., hétfő
Régen volt....
2009 december 14
Édesanyám naplójából idézek:
1982 szeptember 25. Özvegyen maradtam. Szokatlan. Mit írjak? Magamra maradtam 57 évi házasélet után. Még most se fogadta be az értelmem, hogy egyedül kell élnem. Egyelőre tengetem napjaimat. Sodródok az adott körülményekkel. Sokat vagyok áldott jó gyerekeimnél, akik minden erejükkel azon vannak, hogy enyhítsék magányomat. Felváltva, hol egyiknél, hol másiknál vagyok hetekig. Mindenütt jó, de egy idő után már kívánkozom haza, az otthonomba. És mikor haza jövök a régi lakásba, akkor rájövök, hogy ez már nem otthon, csak lakás, az otthon meleget, derűt, hangulatot, biztonságot kell, hogy adjon. És itt most már csak csend van és mozdulatlanság. Szándékkal hagyok szét ruhadarabokat, hogy némiképp lakottá tegyem az üres lakást. De ez se segít, csak ordít a csend és a némaság. Ez van! Ebbe bele kell törődnöm. Olvastam valahol, hogy bele kell tanulni a magányos életbe. Én már ezt csinálom hetedik hónapja, de igen nehezen megy. Döcögök. És sírok, siratom az elmúlt életemet, mert az én eddigi életem, amibe bele tartozott a szép ifjúság, a boldog vidám életünk, már mindez csak emlék. Lezárt múlt. Ami most jön, az csak az öregség. Itt már nincs vidámság, gondtalan ifjúság, csak magány és erőlködés, hogy az egyik napot a másik napra rakjam. Addig, ameddig. Pedig ennek dacára szeretek élni. Szeretem az alkonyodó napsugarakat, a magános sétákat. Elgyönyörködöm a szép épületekben, virágos kertekben. De nincs kinek elmondanom, amit láttam, amit gondolok. Csak a magány, amivel meg kell birkózni. Nekünk öregeknek már nincs jelenünk, nincs jövőnk, csak múltunk. A régi szép emlékek adják az erőt magányos napjaink éléséhez. De ezek is halványodnak. Hiába, 76 éves vagyok, nem sok lehet már nekem se hátra. Pedig szép az élet, de kinek magyarázzam!?
