2009 december 14
Édesanyám naplójából idézek:
1982 szeptember 25. Özvegyen maradtam. Szokatlan. Mit írjak? Magamra maradtam 57 évi házasélet után. Még most se fogadta be az értelmem, hogy egyedül kell élnem. Egyelőre tengetem napjaimat. Sodródok az adott körülményekkel. Sokat vagyok áldott jó gyerekeimnél, akik minden erejükkel azon vannak, hogy enyhítsék magányomat. Felváltva, hol egyiknél, hol másiknál vagyok hetekig. Mindenütt jó, de egy idő után már kívánkozom haza, az otthonomba. És mikor haza jövök a régi lakásba, akkor rájövök, hogy ez már nem otthon, csak lakás, az otthon meleget, derűt, hangulatot, biztonságot kell, hogy adjon. És itt most már csak csend van és mozdulatlanság. Szándékkal hagyok szét ruhadarabokat, hogy némiképp lakottá tegyem az üres lakást. De ez se segít, csak ordít a csend és a némaság. Ez van! Ebbe bele kell törődnöm. Olvastam valahol, hogy bele kell tanulni a magányos életbe. Én már ezt csinálom hetedik hónapja, de igen nehezen megy. Döcögök. És sírok, siratom az elmúlt életemet, mert az én eddigi életem, amibe bele tartozott a szép ifjúság, a boldog vidám életünk, már mindez csak emlék. Lezárt múlt. Ami most jön, az csak az öregség. Itt már nincs vidámság, gondtalan ifjúság, csak magány és erőlködés, hogy az egyik napot a másik napra rakjam. Addig, ameddig. Pedig ennek dacára szeretek élni. Szeretem az alkonyodó napsugarakat, a magános sétákat. Elgyönyörködöm a szép épületekben, virágos kertekben. De nincs kinek elmondanom, amit láttam, amit gondolok. Csak a magány, amivel meg kell birkózni. Nekünk öregeknek már nincs jelenünk, nincs jövőnk, csak múltunk. A régi szép emlékek adják az erőt magányos napjaink éléséhez. De ezek is halványodnak. Hiába, 76 éves vagyok, nem sok lehet már nekem se hátra. Pedig szép az élet, de kinek magyarázzam!?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése